Mű [167]

167 
211 
 
4 
Ismeretlen / Unknown 
Ismeretlen / Unknown 
Ismeretlen / Unknown 
Ismeretlen / Unknown 
 
 
 
 
1 
Próza 
vallásos 
 
 
A keresztgyülölő gróf története 
 
A múlt évben történt 
A mult évben történt 
 
A mult évben történt Gyöngyhalom táján, ugyan a gróf neve is Gyöngyhalmi Zoltán volt. Ősei a katholikus egyház gyermekei voltak, hanem ő megtagadta azt, kilépvén az egyházból, eretnekké vált és nagy ellensége lett mindannak, a mi jó, szent és tökéletes.
Kastélyától nagy kiterjedésü szőlőbirtokáig jó termő szántóföldek közt vezetett egy út, melynek végénél régi időktől fogva egy szentelt feszület állott, mint hű őre a vidéknek és emlékeztető jele a Jézus szenvedésének. Ez nagy szálka volt a gőgös urnak szemében, hogy a feszület ott van, de a néptől való félelmében nem merte azt elpusztittatni.
Azonban megjött a várt alkalom, szép szüreti idő volt; a szüretelők víg dala tölté be a gazdagon megáldott hegyoldalt. – A grófnak is nagy területü szőlejében vígan folyt a munka, midőn Zoltán gróf kiadta díszkocsisának a parancsot, hogy fogjon be és vigye őt a szőlőbe. Néhány pillanat mulva előállt a pompás fogat, Zoltán úr büszkén felugorva kocsijára, a gyeplőt megragadván, habzó négy lova közé suhintott. Ezen, mind forgószél, ragatták tova a könnyü hintót. Alig robogott ki kastélya udavrából, midőn megpillantá a nap fényétől csillogó feszületet, mindjárt büszkén szólt kocsisához: „te! ennek a rézistennek nem szabad megérni születése napját azon helyen, vágd ki tövestől, neked adom, feltüzelheted!” A kocsis elsápadva vetett magára keresztet, egy pillanatnyi remegés fogta el, de a másik pillanatban megfogta földesurának két karját és megragadván a gyeplő szárát, a lovakat megállitotta és ura felé fordulva, igy szólott hozzá: „Én ilyen istentelen emberrel Jézusom keresztje előtt nem fogok elmenni, sem ilyet nem akarok szolgálni. Térjen meg vakságából, hogy az Isten irgalmazzon önnek.”
Ezen szavak után otthagyta a kocsis gőgös urát. – A gróf tajtékzó dühében véresre harapta ajakát és bőszülten vágott a már félig megvadult lovak közé, melynek következtében ezek elvesztvén a helyes irányt, a feszülethez oly közel rohantak, hogy a kocsi hátulsó tengelye oly erővel ütődött annak oldalához, mely szerint az egyet roppanván és ketté törött. – A mi ezután következett, azt leirni nem lehet. A gróf iszonyu eget hasító káromlások között fejszét ragadván, tigris dühösséggel rohant az ártatlan Krisztus képének, iszonyu nagy erővel vágott hozzá és egy siralmas hang szólalt meg, mintha a sirból jött volna: „Én ártatlan vagyok.” A gróf egy perczre összerezzent, de azért tovább folytatta vad munkáját. Ekkor ismét hangzott egy siralmas hang, hogy: „Én ártatlan vagyok!” De az elvakult ember csak puszta képzelődésnek tartotta, még egynehány csapást mért hozzá és a szent kereszt arczczal a poros uton keresztül bukott, melyet egykor egy ősz áldozár szentelt meg ezernyi hivő nép előtt, mely isteni csapás ellen oltalom, bánatban vigasztalás, a vidéknek őre és ékessége volt. Midőn a kereszt kidőlt, tiszta gyémánt szinü lángok között eltünt örökre, azután még egy hang hallatszott, hogy: „Én ártatlan vagyok.” – A gróf, midőn pogány tettével végzett, mint hitetlen, az örökké való Isten nevének káromlása közt rohant szüretelő munkásai közé.
Az Isten átka.
Még nem ért a hegy lábához, midőn egyik tisztje kétségbe esett dult arczczal és remegő léptekkel vánszorgott kegyelmes ura elé. „Mi lelt, nyomorult kutya?” rivalt rá amaz, fölemelve lovag ostorát. „Kegyelmes gróf, az Isten csapása van a szőlőjében!” „Isten csapása vagy ördög csapása, hitvány eb; tán te is predikácziót akarsz tartani? vigyázz, ugy ne járt, mint ama rézisten ott. Azt hiszem, azért jöttél előmbe, hogy szememre lobbantsd tettemet!? Menj előlem te hitvány eb!” – „Kegyelmes uram, én nem tudom, ön mit tett, de a kegyelmes úr szőllőjében nagy a kár.” „Tán loptak ugy-e? nyomorult, adok egy pofont, az lesz a jutalmad; azért fizetem én azt a sok kutyát, hogy nekem minduntalan boszuságot szerezzen?” S ekkor ugy vágta arczul hű tisztviselőjét a gróf, hogy annak helyén vér kezdett szivárogni. – „Kegyelmes uram, nem loptak semmit, hanem a mi szőllő még szedetlen volt, az tőkéstől, szemestől együtt mind kővé változott.” – „Jöjj velem,” ordit a gróf, „de ha hazugsággal akarsz elámitani, jaj neked!”
Midőn őseitől öröklött szőllőbirtokának végén megállt a gróf, széjjel nézett és – csodák csodája! – az aranyszinü szőllő helyett szürkés fehér szinü kővé változott szőllőfürtök sorai terültek el szemei előtt. – Sötét villámló szemekkel nézett szét maga körül, mintha valakit keresne. De hiába! Mindenki sietett ez átkos helyről elmenekülni; – és midőn igy egyedül látta magát, kitört a poklok viharja: ha az ég és pokol összeesküszik is ellenem, egy Gyöngyhalmi Zoltán gróf nem tud megijedni, búsulni meg épen nem szokott, mert van bora elég s olyan, mint a tüz. „Hol vagytok ebek! hozzátok elő pinczém kulcsait.” Előállt egy szolga és mondá: „most jövök a pinczéből, kegyelmes uram, de sem a most szüretelt, sem a régi borokból nem lehet inni, mert mind vérré változott. Különben itt vannak a kulcsok, az Isten irgalmazzon kegyelmes uramnak; én elmegyek.” Ezzel a kulcsokat a gróf lábaihoz dobta, maga pedig sietve elmenekült.
A gróf önkénytelenül haladt pinczéje felé, a melyben roppant sok borait tartotta és midőn kinyitá annak nehéz vasajtaját, mintha a föld alól egy siró hangot vélt volna hallani: „Én ártatlan vagyok.” Rekedten kaczagott fel a gróf. „Félre a kisértetekkel, ha mindenki elhagyott, boraim türében keresek megnyugvást. Mit törődöm én vele, Isten átka vagy ördög átka.” Ezzel hordói sora közé lépett, de borzalommal tántorodott hátrább és végre vasmarkával megfogta egyik hordónak az aknáját, a mint kicsavarta, egy rövid sóhajtás kiséretében összerogyott. – De vadállati ereje az ájulás rohamait legyőzve, csakhamar felegyenesedett és ujra kezdé nézegetni borait, de hiába! mindenik hordó tele volt tisztán aludt vérrel; és ezt a borzasztó embert még ez sem téritette meg. Kőből és vérből rakatok lépcsőt, mondta, a hegy legmagasabb pontjára, öklével az eget fenyegetvén s midőn a magasban egy széditő mélység zárta el utját, annak szélén megállott, sürü repkény és borostyánindák fogták be a tátongó mélységet, melyeknek egyes szálai a gróf lábáig kapaszkodtak.
Csöndesen megmozdult a borostyán sürüje, de ezt az Istennel harczolni akaró gróf nem vette észre, a mely közül borzasztóan ragyogott ki egy koronás kigyónak zöld szinü feje. Fején lángszinü koronával és sárgába játszó kékes szemekkel, széles szájából villámgyorsan öltögetvén ki kétágu fekete nyelvét. Akkor is mormogta magában: igen, számot fogok tőled kérni, te Isten, hogy mit tettél, és meglátom, hatalmasabb vagy-e nálamnál! – Ezen káromlását végzé a gróf, midőn a kígyó testének előrésze villámgyorsan kúszott fel derekára és hideg gyürüit iszonyu erővel csavarta össze nyaka körül s egy percz alatt magával rántá az iszonyu mélységbe. „Isten átka vagy ördög átka!” orditá a gróf oly vadállati hangon, mely még a távolabb levőkbe is borzalmat keltett. – Minden elcsöndesült, a borostyán és repkény széttépett indái és néhány véres kő jelölte ama helyet, a hol az istentelen bünös kiadá fekete lelkét.
Azon helyen, a hol ez történt, mindenki kerüli, ha mellette elmegy is, előbb azonban keresztet vet magára. 
 
 
 
 

Nyomtatvány

Rendezze e szerint: 
ID Jelleg Cím Címlap Nyomdahely Datálás -tól -ig Őrzőhely Jelzet
211 0 Uj csodatörténet a kereszt ostromlásáról, vagyis a kővé vált szőllőről.
BF1890.1.jpg 		Budapest 1890 Magángyűjtemény

Készült az MTA BTK Lendület Nyugat-magyarországi irodalom 1770–1820 Kutatócsoport keretében

Edited and published in the project "Lendület" Western Hungarian Literature 1770–1820 Research Group of Research Centre for Humanities of Hungarian Academy of Sciences